A színész privát akaraterejéről

A kép a Teleszterion Színházi Műhely Isten Telenek című előadásának promóciós fotója. Az előadás Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből, 2004-ben készült

A privát akaraterő a leglényegesebb feltétele a színészi munkának. Abban a színészben, aki nem képes belső intenzitását, figyelmét és akaratát az adott színészi feladat megvalósítására összpontosítani, a legszenvedélyesebb rendező, a legérdekesebb egyéniség is lélegzetvételnyi élményként, a felfokozottság töredékének egyetlen apró villanásaként múlik ki.

Az egyik legnehezebb, ám ugyanakkor a legfontosabb követelmény az érdeklődő attitűd folyamatossága az alkotó folyamat alatt. Mindennapi életünkben is számtalanszor beleununk dolgokba, melyek aztán vagy soha többé nem lesznek képesek az újdonság esszenciájaként fűszerezni mindennapjainkat, vagy csak ideig-óráig nyújtanak élvezetet. Általában valamit hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor az érdeklődésünket vizsgáljuk. Az érdeklődés öröme az újdonság felismerésében rejlik. Saját képességeinket sem ismerjük általában, ezért nyújt élvezetet, bizonyos lelki többletet az, ha egy feladat megoldásakor olyan tulajdonságainkra és lehetőségeinkre ébredünk rá, melyeket addig nem is feltételeztünk önmagunkról. Ilyenkor természetesen gazdagodik lehetőségeink tárháza, és minden egyes felismerés a fejlődés útján mozdít előbbre.

Igen ám, de mi történik abban az esetben, amikor az adott dolgokkal való foglalkozás már nem jár együtt a tökéletesedés kontinuitásával? Általában félretesszük addigi érdeklődésünk tárgyát, és újak után nézünk. Ilyetén esetben előfordulhat az is, hogy a színészi feladat megoldottá válik, és nem képes többé megmozgatni a játszó fantáziáját, kreativitását. Szükségszerűen nem adja az újdonság érzetét, aminek következtében a színész mintegy érdektelenné válik saját munkája iránt. A probléma oka legkönnyebben az emberi útonlevés mibenlétével tárható fel.

A világ minden tényezőjével együtt egy folytonosan mozgásban lévő, a változás szükségszerűségét feltételező rendszerként definiálható legpontosabban. Ebben a mozgásban nem léteznek statikus állapotok. A pillanatok csupán kimerevített mozzanatai a rendszernek, abból kiragadva elveszítik funkciójukat – azon rendeltetésüket, mely szerint önnön lényegükkel részt kell vállalniuk a rendszer előremozdításában.

Egy ilyen, állandóan változó rendszerben alapvetően háromféle magatartás létezik. Az egyik a rendszer működésében való aktív részvétel, a kontinuitás, a másik a rendszer lényegével való teljes szembeszegülés, vagyis az inkontinuitás, a harmadik pedig a semleges magatartás, vagyis a statikusság.

A világban jelenlévő dolgok (életek, anyagok, frekvenciák, érzelmek, stb.) egyike sem statikus. Még az élettelen elemek sem, amelyek csupán annyiban különböznek a tevő kontinuitástól, hogy nekik akarat hiányában szükségük van egy külső erőre, amely képes új és új kombinációkat létrehozni a rendelkezésre álló erőforrásból. Ez építészek, festők, szobrászok, színészek, stb. feladata. Természetesen ebben a helyzetben ezek az anyagok nem eszközként funkcionálnak, hiszen a változás bennük megy végbe. A szobrász nem a követ változtatja meg, hanem egy abban rejlő lehetőségre eszmélve a kő lényegét – azt tudniillik, hogy egyszerre kő és egyszerre bármi.

Rögtön felmerül azonban egy kérdés. Mi a helyzet a kő akaratával?

Egy darab kőből nem lehet akármennyi akármit faragni, csupán néhány akármit, hiszen az anyag egy idő után elfogy. Ezt nem kell túlmagyarázni. Ha mindig csak az adott, mondjuk a kezünkben lévő anyagot nézzük, a megmunkálás lehetőségeinek teljes körét csupán képzeletünkben láthatjuk, ezek közül egyszerre általában csak egy megvalósult állapotot tudunk létrehozni. Ez az egy állapot aztán sokmindent hordoz magában (érzelmeket, formákat, hangulatokat, stb.), ám minden művész elismeri, hogy ez csupán egyetlen lehetséges kombinációja az elemek sokaságának. Ilyen módon, amit létrehozunk, az szükségszerűen kevesebb is annál, mint amit lehetőségként felkínál önmagából.

Az anyagnak nincs saját akarata. Kommunikál, de nincs akarata. Nem alapból, egyszerűen csak lemond róla. Ezért tudja felkínálni önmagát. Az élettelen anyag (ami csak az akarás hiányában tekinthető élettelennek) bármivé képes átalakulni, ezt tudja is magáról, ezért nem akar átalakulni. Mivel aztán a tökéletes szabadság birtokában lemond az önalakításról, eljut abba az állapotba, amikor már képes magát alá-, vagy még pontosabban szólva hozzárendelni mások akaratához. Ez nem megadás, nem is önfeladás, mint ahogy első olvasatra annak tűnhet. Ez alázat és szolgálat.

Az anyag önnön identitását feladva teszi teljessé azt, ami amúgy a művészben csak töredékes.

Mi, emberek, annyival nehezebb helyzetben vagyunk, hogy a változást kissé megfoghatatlanabb módon érzékeljük – saját bensőnkben. A tapasztalás, a problémák leküzdése és az ismeretszerzés leginkább a világban való nem-fizikai-létezésünket módosítja. Szükségszerűen a kontinuitásunk is más szinten keresendő.

A színész privát akaratereje nem az önkép csökönyös megtartásáról kell, hogy szóljon, hanem annak a szabadságnak az állandó kereséséről és felleléséről, miszerint egyszerre önmaga és egyszerre bármi. Az adott pillanatnak történő teljes önátadás nélkül azonban mindez mit sem ér - a létlehetőségekben való puszta megmártózás egyenlő az üres edény állapotával.