Tudósok bizonygatják, hogy agyunk úgy működik, hogy minden szemlélt dolgot elraktároz, és ezek a képek (vagy információk) megfelelő stimuláció hatására előhívhatók. Igen ám, de elsősorban csak azok a dolgok raktározódnak, melyeket legalább öt másodpercig szemlélünk (tehát amelyekre öt másodperc erejéig koncentrálunk). Elég sokáig szemlélni a képet nem más, mint találkozni önmagunkkal, a bennünk generálódó valósággal. Ehhez érzetek, benyomások, impulzusok, érzelmek tartoznak, ezek reakciói adják a megéltség alaphelyzetét.
Vitathatatlan, hogy a mediatizált világban nagyon kevés olyan dologgal találkozunk, amelyet ennyi ideig, vagy netán még tovább szemlélnénk. Sokminden kiesik tehát ebből, vagyis az elraktározódás folyamatából. A filmek, reklámok, Internet világa, a klipkultúra azon részeit képviselik ezeknek a kategóriáknak, melyek nem hagynak igazán aktív élményanyagot bennünk (hacsak nem ismételjük meg többször adott anyag befogadását). Az egy pillanat erejéig szemlélt dolog megjelenésével együtt már csak önmaga emlékét villantja fel, ezért a róla (amúgy csak nagy erőfeszítések árán) kialakítható emlék nem más, mint önmaga emlékének emléke csupán, aminek köszönhetően maga a dolog még távolabb kerül tőlünk, mint teszem azt a nyelven keresztül megragadott valóság esetében.
Az pedig, hogy a képek olyan elképesztő gyorsasággal váltogatják egymást, azt eredményezi, hogy egy idő után az üres edény állapotába kerülve várjuk a feltöltés végét, de igazából nem leszünk képesek arra, hogy kellő alapossággal elemezhessük a szemlélés során szerzett tapasztalatainkat, vagyis nem lesz aktív élményanyagunk, legföljebb annak zavaró kavargása, nyugtalanító összevisszasága.
Ez bizonyos művészeteknek, műfajoknak kedvez, másokat pedig kilök saját köréből, alkalmatlanná nyilvánítva azokat.
A színház nem a médiával verseng, hanem az észleléssel (legalábbis kell, hogy kövesse annak változását).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése