Gerald Siegmund A színház mint emlékezet című cikkében mondja:“A színház specifikus ideje a tiszta jelen. (…) Az előadás befejeztével a rendezés [Inszenierung] épp oly gyorsan szétesik, mint ahogy létrejött.” Csak önnön dinamizmusában létezik, mely során mintegy megképzi saját idejét azzal, hogy létét egy térbeli folyamatba vetíti. Ez a performatív aktus megragadható elemekből (hang, látvány, érzéki összetevők), és az elemző tudat számára a maga konkrétságában le nem írható, el nem mondható összetevőkből (hangulati és érzelmi összetevők) áll.
Ha Siegmund cikkéből indulunk ki, a következő problémával találjuk szembe magunkat: az önmagát reprezentáló kép olyan kisiklását eredményezi az időnek, amelyben a kép mint önmaga és annak reprezentációs pillanata között hiátus keletkezik. (Hol van az előadás, amikor nincs előadás?) Ebben a hiátusban elveszik a kép identitása, majd a következő pillanatban felidézi önmagát. Ekkorra azonban már csak mint saját emlékezete van jelen, magában hordozva a széthullás és újrateremtődés belső diszkordanciáját, ami sem a szemhez, sem az értelmező tudathoz nem talál utat – legmélyebb emberi valójában, az elmúlásra predesztináltságtól való félelem és az abból fakadó kiszolgáltatottság ösztöneiben szólítja meg az embert.
A bibliai Lázár történetében két mozzanat is feltétlenül a befogadó hitetlenségére apellál. Ezek közül az egyik evidens, mert maga az ébredés, a halál utáni életre hívottság állapotába vezet minket, abba a minden mítosztól megfosztott pillanatba, amelyből, ha lehántoljuk róla a mitikus tudat által rárakódott rétegeket, csak a puszta csodatétel marad, ami önmagában abszolútum, és az emberi tudat számára tapasztalhatatlanságba burkolózik. A másik annak a cselekménybeli mozzanatnak látszólagos értelmetlensége, ami időbeliségében realizálódik: Krisztus “késve” érkezése. Akárha a fent taglalt emlékezet-kérdéskörre reflektálnánk – az élettörténet szempontjából hiátus keletkezik, ami után a feltámadás ad új rendezettséget a megsemmisült identitásnak. A két mozgás (az előadás és Lázár feltámasztása) a jelenben történést hoz létre, abszolút jelenvalóságot, amiben megtörténik ennek az újrateremtődésnek a rögzülése. Ily módon válik beavatottá a színházi néző.
A beavatás lényege: a közbülső elem (a hiátus a színház önreprezentációs végpontjai között, valamint a csodatétel a lázári és az új lázári lét között) szükségszerű jelenlétének felismerése. Az egyikben már konkretizált ez az elem, ami nem más, mint Krisztus alakja. A színházzal azonban még mindig dolgunk van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése