Az ókorban a közelkelet és Egyiptom népei úgy képzelték el az évszakok változását és a növényzet évenkénti elhalásának és újbóli sarjadásának ciklikusságát, mint az istenek életének egyes mozzanatait. Absztrahálták tehát a folyamatot, és a mítoszok közvetítése révén keresték meg a kapcsolatot az égi és földi szférák történései között. Tették ezt többek között azért, hogy közvetett módon ráhatásuk legyen a természetben végbemenő folyamatokra.
A vegetációistenek alakjaihoz kötődő évszaki rítusok az egymástól távol eső népek életében jelentős hasonlóságot mutatnak. Ezekben a hasonlóságokban nem kell feltétlenül az átöröklés, az egymásra való hatásgyakorlás folyamatának jelenlétét keresnünk, hiszen azonos jelenségek hasonló magyarázatok megszületését váltják ki a nagyjából azonos értelmi alkatú társadalmak tudatában. Elég, ha például a villámlás mint természeti jelenség különböző kultúrkörökben megjelenő, lényegét tekintve mégis egyező antropomorfizációira (dühöngő, büntető, parancsoló isten) gondolunk.
Joseph Campbell mitológiatörténetében (The masks of God I-IV, London, 1982-86) nyilvánvalónak veszi, hogy a kultúra történetében rendkívül ősi eszme a halál és újjászületés eszméje. A halászó-vadászó, illetve a növénytermesztő-földművelő népek a halál természetét másképpen határozták meg. A vadászó népek számára a halál erőszak következménye, nem természetes sorsa a földi lényeknek, hanem valamiféle varázslat eredménye. Erre a felfogásra azért is szükség van, mert a vadászó népek féltek az elejtett vad bosszújától, annak elkerülésére különféle módszereket találtak ki. A vogul medvejátékokban például az elejtett vad maradványaiból készített állatalak előtt eljátszották a vadászatot más szereplőkkel.
A növénytermesztő népek halálfelfogása a termékenység és terméketlenség – tehát az élet és halál – ciklikusságát a mag földbe kerülésének (vagyis a meghalásnak), az ott eltöltött időnek (vagyis egyfajta átalakulásnak, erőgyűjtésnek) és sarjadásának (vagyis az újászületésnek) példáján keresztül absztrahálta.
Ennek a felfogásnak a nyomai lelhetők fel azokban a mítoszokban, melyekben valamely istenség teste, vagy annak egy része a megtartó fázisban bizonyos átalakuláson megy keresztül, hogy aztán új életre keljen (pl. Dionysos, aki az egyik mítoszváltozat szerint Zeus combjába varrva cseperedik), de azokban az archaikus történetekben is, melyekben a megölt hős virág, fa, vagy valamilyen állat képében él tovább, hogy ne veszítse el létének lényegét újbóli életbe lépéséig (ilyenek például az aranyhajú ikrek-típusú mesék).
Kétségtelen, hogy az ember a természet ciklikusságában egyfajta halhatatlanságot látott. Ez a folyamat állandóan szembesítette őt saját halandóságával, vagyis azzal, hogy a természet törvényei szerint számára nincs visszatérés a földre, fizikailag végleg megsemmisül. A világnak ez a kétféle megtapasztalása (körforgás és elmúlás) igen sokkoló élmény az ember számára. Belőle fakad a lét ambivalenciája, az, hogy miközben a fizikai valóság törvényei szerint minden anyag a széthullás, a megsemmisülés felé tart – a maga szubjektív idejével természetesen –, a létezésnek okot, értelmet, célt kell keresni. Nyilvánvaló, hogy mivel az elmúlás utáni állapotról nincs tapasztalat, más szinten kell megfogalmazni a lét lényegét. A tudat fejlődése során sokféle elképzelést szült a lét ellentmondásosságának kiküszöbölésére, az elmúlástudat azonban minden cselekedet ellenére ott búvik az ember legbensőjében, és az életre rendelt tudatnak a vele való minden találkozáskor le kell küzdenie deprimáltságát. Ennek az élménynek – a halál tulajdonképpeni bevésődésének – a megélése vezetett azoknak a tanoknak, misztériumoknak a születéséhez, amelyek a halált nem egy folyamat lezárásaként, hanem egy másfajta lét kezdeteként határozták meg. A meghaló-feltámadó istenek mítoszai tehát e körforgás megértésén túl hitbéli támaszt is jelentettek az emberi halandósággal, az elmúlással szemben.
A gyászos halál és a boldog feltámadás olyan rítusok kialakulásához vezetett, amelyek váltakozó érzelmekkel, siratással és ujjongással, gyásszal és mulatozással fejezték ki a lét ambivalenciáját. A rítusok lényege a cselekvésben rejlik. Az a mitologikus gondolkodás, amely a világ megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan történéseit paralel módon próbálja megragadhatóvá tenni, a rítus cselekvésében azonosságot feltételez, ami annyit jelent, hogy amit emberi szinten megcselekszünk, az végbemegy a természet, az istenek szintjén is. Érzékelhető tehát, hogy a mítosz és a rítus alapját nem valamiféle fikció alkotja, hanem elsősorban a valóságosságába vetett hit. Amit valóságosnak érzékelünk, az szubjektíve létezik – a hit sokkal szorosabb kapcsolatban van a valósággal, mint a racionális gondolkodásban.
Talán ebből az aspektusból magyarázható leginkább azoknak az istenségnek a viharszerű térhódítása, amelyek a legerőteljesebben képviselték az élet igenlését, a természet bujaságában való dúskálás örömeit és az ösztönök (melyek a legközelebb állnak a halhatatlan természet lényegéhez) féktelen kiéléseit.
Az egyik ilyen és talán legnagyobb hatású görög istenség Dionysos.
„Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”
János XII.24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése