Megcselekszem, tehát vagyok

Jelenlét nélkül nincs színház. Jelenlét csak az aktuális pillanatban feltett kérdésekben realizálódik, a válaszadás aktusa pedig maga a mű, ami állandó változója a jelenlétnek. Predikátum nélkül, azt mondják, nincs továbblépés. A predikátumok mindig következmények, őket minden esetben megelőzi a kérdés felvetése. A kérdés itt nem nyelvtani kategória. Kérdés az, ami a jelen bizonytalanságából ölt testet, és benne csak a bizonytalanság bizonytalansága megfogható, a többi látszat. Eloszlatni csak a cselekvés tudja, ami az aktust magát iszonyatos és könyörtelen hatalommal ruházza fel. Ez a hatalom a meg-kell-tenni kategóriája, ami egyszerre fároszként és vészjelzőként vibrál a színházi munka során. Fárosz, mert segítségével megléphetőek a ködbe burkolt utak ismeretlen töredékei, és vészjelzők, mert jelzik, hogy ezek az utak csak töredékei a lét teljességének.

A rendező késztetést érez és gyötrődik. Minden pillanatban szembesül a megtörténttel, aztán el kell, hogy engedje azt, bármennyire tudja is, hogy ami egyszer megvolt, az örökre el is veszett. Állandó az emléktelensége. A pillanat jelenvalósága itatja át megszámlálható perceit és teszi utólagosan megszámlálhatatlanná azokat. A rendező csak akkor él, ha dolgozik, és addig is tart lényege. Törekszik újra és újra megfoghatóvá tenni a kérdéseket, amik foglalkoztatják. Ezeket a kérdéseket a színésznek kell testté avanzsálnia. A színész feladata éppen ezért az önátadás gesztusával teljesedik ki. Alárendeltjévé válik a rendezőtől függetlenített kérdéseknek, és saját szubjektumot hoz létre annak érdekében, hogy a világ hordozójává váljék. Ha ezt nem teszi, önmaga marad, és ezzel felbecsülhetetlen értéket áldoz a semmi oltárán. A színész nem maradhat önmaga, mert elveszíti a világgal való kapcsolatát és kiüresedik. Az üresség úgy kapaszkodik aztán a hátára, ahogyan a sánta a vakéra – együtt elboldogulnak ugyan (a test és a semmi), de közben atomjaikra hullanak, és feloldódnak a nagy kohóban, ahol már semmi nem a sajátjuk. Ellenben, ha a színész megszűnik önmaga lenni, képessé válik arra a totális excentrikusságra, amelynek segítségével ő maga is rendezővé válik, instrukciókat osztogatva mindenkori szerepeinek.

A rendező szabad gondolkodó tehát, a színész pedig az örök kétkedés. Néha megmutatkozik a lényeg, néha elrejtőzik, néha pedig mintha soha nem lett volna. A rendező időtlensége a színész időben levésével konfrontálódva válik a jelenlét szikrájává, ámde csak addig, amíg ez a totalitárius szerepkör működésben marad. Hogy hol van e kettő határa? A rendezőé ott ér véget, ahol a színészé elkezdődik – a válaszadás mozzanatában. Én kérdezek, te válaszolsz, aztán újra kérdezek, te pedig újra válaszolsz, és így tovább. A predikátum így csak az előadás adott pillanatban realizálódó adott mozzanatának adott benyomásaként mutatkozik meg, ott kell tetten érni. Odáig azonban már sem a rendező, sem a színész kinyújtott tenyere nem ér el. Mi ez, ha nem a teljes önátadás messianisztikus gesztusa?

(A képen Jerzy Grotowski)