Amikor a színész AKAR

Amikor a színész dolgozni kezd, igyekszik odafigyelni önmagára, és ez főként azt jelenti, hogy teljesíteni akar. Az akarás önmagában jó, de ha az arra összpontosul, ami tulajdonképpen a megfelelni vágyás, gátló tényezővé válik.

A néző és a színész viszonya egy bizalmi állapoton nyugszik. A színész bizalma arra vonatkozik, hogy azokat a folyamatokat, melyeken ő az előadás során átmegy, a néző tiszteletben tartja, és érdeklődéssel fordul felé. A játék csakis és kizárólag így öltheti magára a játék során létrejövő valóság jegyeit (ami azon az elsődleges valóságon túl van, miszerint a néző egy színészt néz a színpadon). A színész feloldódik ebben a játékban, és betekintést enged a nézőnek. Ez az állapot kiszolgáltatottá teszi a színészt, és hatalommal ruházza fel a nézőt. A hatalom abban áll, hogy a néző képes megtörni ezt a valóságot, és visszazökkenteni a színészt önmagába, ami valljuk be, butaság lenne, de beszélni kell róla. Hallgassunk meg egy mesét. Főszereplője legyen egy varázsló, aki elhatározza, hogy megfiatalítja magát. A varázsló nagy tiszteletnek örvend, tudományát félelemmel telített csodálat és áhitattal teli elismerés övezi. A megifjodás úgy zajlik, hogy a varázsló egy kondért tesz a tűzre, és beledarabolja magát, hogy a folyamat végén újjászületve, élettel telten másszon elő belőle. Attól való félelmében azonban, hogy valaki ki találja önteni a kondért, vagy eloltja alatta a tüzet, egy tanítványa személyében őrt állít az üst mellé. Amikor aztán a beledarabolás megtörtént, és a folyamat már tart egy ideje, a tanítvány a kíváncsiságtól hajtva belenéz az üstbe. Döbbenten látja mesterét gyermekként, amint lábujjait markolássza és jókat derül és kacag e játékon. A gyermek varázsló föltekint, észreveszi a leskelődőt, elszégyelli magát és ijedtében köddé válik. Nos, e mese kiválóan szemlélteti a játék törékenységét, a játékban meglévő valóság sebezhetőségét. Így dolgozik a színész is. Játéka során leköti őt annak valósága, a gyermeki naivság, illetve annak örömei, és ha ebben az ájtatos pillanatban leleplezik, bizony igen könnyen megsérül.

Ennek köszönhető többek között, hogy a színész elsőként ösztönösen védekezik. A munkájára való odafigyelés, az önkontroll, mellyel sakkban tartja a felszabadulni vágyó és hibalehetőségeket hordozó játékos ént, nem más, mint mankó, amivel magát a valóság talaján akarja tartani annak érdekében, hogy tudja, megítélje, hogy amit csinál jó, vagy rossz, és közben nem veszi észre, hogy ezzel kizár minket, külső szemlélőket mindabból, ami a másik valóság létrehozása során lejátszódik. Ez a színészt önmagába zárja, folyamatait önmagában megképződőnek és önmagából felfejtendőnek tételezi, ami nagyjából megfelel annak a hétköznapi állapotnak, amit akkor élünk meg, amikor nagy tömeg áll mögöttünk a pénztárnál, mi pedig nem találjuk a tárcánkat. Itt a keresés egyre kínosabb, kapkodóbb, idegesebb, fókuszában a megtalálás gyötrő akarása áll, ami azonban fizikai értelemben megmutatkozik, az a görcsös akarás.