Méghogy mások vagyunk...

Tételezzük fel, hogy van egy élőlény, a neve legyen KI. KIről tudjuk, hogy 60 másodpercig él. Letesszük őt egy asztalra, és lemérjük az életét. 60 másodperc.

Adjunk KInek egy gyorsító kapszulát, aminek következtében tízszer akkora sebességgel tud közlekedni.

Nézzük meg KI karóráját. Indításkor a mi karóránk és KI karórája 0-nál van. 10-szeres sebességnél KI karórája 10x60 másodpercig érvényes, vagyis 600 másodpercnyi időintervallumot jelent.

Ezt a problémát hogyan érzékeli KI, és a megfigyelő?

A megfigyelő azt látja, hogy az ő óráján eltelt 60 másodperc, tehát KInek meg kellene halnia. Ennek ellenére vidáman éldegél – még tízszer ennyi ideig. Amikor a mi óránk 60 másodpercet mutat, KI órája tehát csak 6-ot.

Mi a helyzet KI-vel? Az ő óráján eltelt 6 másodperc. Mennyit élt ezalatt az idő alatt? Nem 60 másodpercet, hiszen az ő órája csak hatot mutat. 6 másodpercet élt tehát. Mennyit fog még élni? 54 másodpercet, hiszen a KI élete 60 másodperc erejéig tart.

De hát 10-szer gyorsabb!!! Mondhatná a kedves olvasó.

Jó, mondom én – akkor tegyünk egy kísérletet ennek kiderítésére.

A megfigyelőnek 10 másodpercébe kerül elolvasni egy viccet és 10 másodpercig kacag rajt. Egy KI ugyanennyi idő alatt szintén egy viccet olvas el és szintén 10 másodpercig kacag a viccen. 60 másodperc alatt a megfigyelő háromszor kacag fel. A felgyorsított KI szintén (mert ő ugyanúgy 6 viccet olvas el saját órája szerint.

A megfigyelő ebből mit lát? Hogy KI képes 100 másodpercig röhögni egy viccen?

Majdnem. Azt is látni kell azonban, hogy KI órája csak a külső megfigyelőjéhez képest ketyeg lassabban. Egy KI ebből a gyorsaságból semmit nem érzékel. Miért?

Mert az idő relatív.

Mit is jelent ez? Nem azt, hogy mindenki másképpen érzékeli. Egy frászt! Éppen azt mutatja, hogy mindenki ugyanúgy érzékeli.

(Egyébként Einstein az invariancia szót sugallta elmélete fémjelzésére, a relativitás fogalma később lett idő-problematikájának jelölőjévé.)

Az észlelésről... (minden tudományosság nélkül)

Tudósok bizonygatják, hogy agyunk úgy működik, hogy minden szemlélt dolgot elraktároz, és ezek a képek (vagy információk) megfelelő stimuláció hatására előhívhatók. Igen ám, de elsősorban csak azok a dolgok raktározódnak, melyeket legalább öt másodpercig szemlélünk (tehát amelyekre öt másodperc erejéig koncentrálunk). Elég sokáig szemlélni a képet nem más, mint találkozni önmagunkkal, a bennünk generálódó valósággal. Ehhez érzetek, benyomások, impulzusok, érzelmek tartoznak, ezek reakciói adják a megéltség alaphelyzetét.

Vitathatatlan, hogy a mediatizált világban nagyon kevés olyan dologgal találkozunk, amelyet ennyi ideig, vagy netán még tovább szemlélnénk. Sokminden kiesik tehát ebből, vagyis az elraktározódás folyamatából. A filmek, reklámok, Internet világa, a klipkultúra azon részeit képviselik ezeknek a kategóriáknak, melyek nem hagynak igazán aktív élményanyagot bennünk (hacsak nem ismételjük meg többször adott anyag befogadását). Az egy pillanat erejéig szemlélt dolog megjelenésével együtt már csak önmaga emlékét villantja fel, ezért a róla (amúgy csak nagy erőfeszítések árán) kialakítható emlék nem más, mint önmaga emlékének emléke csupán, aminek köszönhetően maga a dolog még távolabb kerül tőlünk, mint teszem azt a nyelven keresztül megragadott valóság esetében.

Az pedig, hogy a képek olyan elképesztő gyorsasággal váltogatják egymást, azt eredményezi, hogy egy idő után az üres edény állapotába kerülve várjuk a feltöltés végét, de igazából nem leszünk képesek arra, hogy kellő alapossággal elemezhessük a szemlélés során szerzett tapasztalatainkat, vagyis nem lesz aktív élményanyagunk, legföljebb annak zavaró kavargása, nyugtalanító összevisszasága.

Ez bizonyos művészeteknek, műfajoknak kedvez, másokat pedig kilök saját köréből, alkalmatlanná nyilvánítva azokat.

A színház nem a médiával verseng, hanem az észleléssel (legalábbis kell, hogy kövesse annak változását).