Szép sikerrel szerepeltünk a SZKÉNÉ Színházban.
SZERETETTEL VÁRUNK MINDENKIT MÁJUS 23-ÁN A SZKÉNÉ SZÍNHÁZBA, 20.00 ÓRAKOR KEZDŐDŐ ELŐADÁSUNKRA
O D U L A K Ó
az ember, aki nem akart feltámadni,
avagy NYAKONCSÍPJÜK A LELKIISMERETET Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írásának feltámasztásával felhasználásával
„Bizony, mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem…”
SZEREPLŐK:
Antihős: Király Dániel
Liza: Molnár Anikó
Szimonov: Franczia Dániel
Ferficskin: Diószegi Imola
Zverkov: Kása Ferenc
Trudoljubov: Nedermann Katalin
Hősünk akár színész, akár egy mai átlagember, akár valamiféle skizofrén alkat, de mindenképpen Ember, aki valamikor megtelepedett a szuterénben. Ott él vele mindaz, amit műveltségével magára szedett – irodalom, versek, színház, filmek, továbbá minden, amit mély magányában maga köré megteremtett. Ebben a pincemélyi egyedüllétben kavargó gondolatok mit szülhetnének mást, mint színházat annak érdekében, hogy ráleljünk az egyik legnagyobb talány: a XXI. századi ember érzésvilágának nyitjára. Mindehhez egy nagyon érdekes rejtvényt kapunk – egy vallomást, de hogy miről is szól ez a vallomás, azt talán nem is olyan egyszerű kideríteni.
Rendező: Komáromi Sándor
A TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY PRODUKCIÓJA
„Nem egy bűnözőről hallottam, hogy a színház annyira feldúlta, a művészet erejével a lelke legmélyéig, hogy azonnal világgá kürtölte gaztetteit. Kézzelfogható bizonyság lesz e darab. Királyi csapda, mely a lelkiismeretet csípi el.”
(HAMLET)
Röviden az előadásról
Dosztojevszkijt színpadra adaptálni mindig hálás és hálátlan feladat egyszerre. Hálátlan, mert jóformán lehetetlen megragadni azt a komplexitást, ami a cselekményen/sztorin túl szövegei mélystruktúráját adja, és hálás, mert a vele való foglalkozás olyan mértékben avat a műveiben megképződő világkép szemlélőjévé, amilyenre kevés irodalom képes.
A Feljegyzések az egérlyukból amolyan szellemi barangolás egy önmagát az életre képtelennek tartó, a világgal és a társadalommal meghasonlott tudat útvesztőiben. Filozófiai tételek, esztétikai alapvetések és az irodalom remekei adják azt a szövegkorpuszt, amely a magát antihősnek tituláló vallomástevő rendelkezésére áll abban a pincemélyi magányban, melyre önmagát kárhoztatta egy múltbéli cselekedet miatt. Az, hogy a „való életben” mi történt vele, szinte mellékes ahhoz a vajúdáshoz képest, amit annak érdekében vív, hogy megtalálja azt a hangot, melyen még az önmaga előtt is titkolt dolgok megvallásának aktusát el lehet végezni. A Feljegyzések az egérlyukból tehát vallomás, naplóformában megírt kisregény.
Előadásunkhoz olyan alapszituációt választottunk, melynek segítségével kikerülhetjük az írással gyötrődő alak megfestésének sztereotip lehetőségeit, és melynek segítségével új dimenzióval gazdagíthatjuk a művet. Hősünk színész/rendező, aki életét mással sem tölti, mint azzal, hogy újra és újra eljátssza életének azon eseményét, melyet ő az elszalasztott élet lehetőségének tart, és amely egyben arra is alkalmas, hogy rá visszaemlékezve megtartsa az Élettel, vagyis a számára kedves nővel való találkozás múlékony pillanatainak jelenét.
Ennek érdekében színházi játszmába kezd, alakokat hív életre, szövegkönyvet ír, formanyelvi kirándulásokat tesz, és hagyja, hogy a színházi gépezet önműködővé váljék, és megidézze számára annak a prostituáltnak a képét, aki mit sem törődve a hős szegénységével, hóbortjaival, hajlandó lenne megválni érte romlott életétől. Ám ahogyan az idilli szerelem romantikus képét Dosztojevszkij szinte minden munkájában felülírja, itt sem számolhatunk a rosszból jóba forduló sors történetével – az élet annál sokkal abszurdabb, mintsem esztétizálni lehessen annak valós arcát.
Ámde ahogyan az Dosztojevszkij művészetfilozófiájából kiolvasható – a szenvedés egy művészi lélekben a felmagasztosulás gesztusával segíti a szenvedőt, hiszen míg az ember elszokik a való élettől, addig létrejön a műalkotás: Dosztojevszkij hősének esetében a regény, a mi (kicsit talán pojáca, ripacs) antihősünk esetében a színházi előadás. És hogy ez magánnyal, vívódással és sóvárgással jár? Talán. Bár a válasz annyira nem is egyszerű.
Előadásunk nem egyértelműen vígjáték, és nem is tragédia, de nem is egyszerűen a kettő keveréke. Van benne dráma is, komikum is, ahogyan azt az élettől is megszokhattuk. A műfaj egyszerűen játék, ahol „minden csupa illúzió, nem lehet tudni, ki kicsoda, mi micsoda, semmi nem az, aminek látszik”, egyszóval ízig-vérig színház.
Dosztojevszkij amellett, hogy az orosz realista próza pregnáns képviselőjévé vált (kiváltképp lélektani szempontból rendkívüli hitelességgel megalkotott alakjainak köszönhetően), kiváló humorral bírt, amivel ellentmondásos figuráin keresztül helyenként az abszurd, a groteszk és az irónia határáig merészkedett. Ezt a lehetőséget megragadva igyekeztünk a történet nehézkességét és a mondanivaló súlyát humorral és némi oldottsággal enyhíteni, valamint a főhős kinevethető vonásait a figura befogadhatóbbá tétele érdekében felnagyítani.
Tételezzük fel, hogy van egy élőlény, a neve legyen KI. KIről tudjuk, hogy 60 másodpercig él. Letesszük őt egy asztalra, és lemérjük az életét. 60 másodperc.
Adjunk KInek egy gyorsító kapszulát, aminek következtében tízszer akkora sebességgel tud közlekedni.
Nézzük meg KI karóráját. Indításkor a mi karóránk és KI karórája 0-nál van. 10-szeres sebességnél KI karórája 10x60 másodpercig érvényes, vagyis 600 másodpercnyi időintervallumot jelent.
Ezt a problémát hogyan érzékeli KI, és a megfigyelő?
A megfigyelő azt látja, hogy az ő óráján eltelt 60 másodperc, tehát KInek meg kellene halnia. Ennek ellenére vidáman éldegél – még tízszer ennyi ideig. Amikor a mi óránk 60 másodpercet mutat, KI órája tehát csak 6-ot.
Mi a helyzet KI-vel? Az ő óráján eltelt 6 másodperc. Mennyit élt ezalatt az idő alatt? Nem 60 másodpercet, hiszen az ő órája csak hatot mutat. 6 másodpercet élt tehát. Mennyit fog még élni? 54 másodpercet, hiszen a KI élete 60 másodperc erejéig tart.
De hát 10-szer gyorsabb!!! Mondhatná a kedves olvasó.
Jó, mondom én – akkor tegyünk egy kísérletet ennek kiderítésére.
A megfigyelőnek 10 másodpercébe kerül elolvasni egy viccet és 10 másodpercig kacag rajt. Egy KI ugyanennyi idő alatt szintén egy viccet olvas el és szintén 10 másodpercig kacag a viccen. 60 másodperc alatt a megfigyelő háromszor kacag fel. A felgyorsított KI szintén (mert ő ugyanúgy 6 viccet olvas el saját órája szerint.
A megfigyelő ebből mit lát? Hogy KI képes 100 másodpercig röhögni egy viccen?
Majdnem. Azt is látni kell azonban, hogy KI órája csak a külső megfigyelőjéhez képest ketyeg lassabban. Egy KI ebből a gyorsaságból semmit nem érzékel. Miért?
Mert az idő relatív.
Mit is jelent ez? Nem azt, hogy mindenki másképpen érzékeli. Egy frászt! Éppen azt mutatja, hogy mindenki ugyanúgy érzékeli.
(Egyébként Einstein az invariancia szót sugallta elmélete fémjelzésére, a relativitás fogalma később lett idő-problematikájának jelölőjévé.)
