SZERETETTEL VÁRUNK MINDENKIT MÁJUS 23-ÁN A SZKÉNÉ SZÍNHÁZBA, 20.00 ÓRAKOR KEZDŐDŐ ELŐADÁSUNKRA

O D U L A K Ó

az ember, aki nem akart feltámadni,

avagy NYAKONCSÍPJÜK A LELKIISMERETET Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írásának feltámasztásával felhasználásával

„Bizony, mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem…”

SZEREPLŐK:

Antihős: Király Dániel

Liza: Molnár Anikó

Szimonov: Franczia Dániel

Ferficskin: Diószegi Imola

Zverkov: Kása Ferenc

Trudoljubov: Nedermann Katalin

Hősünk akár színész, akár egy mai átlagember, akár valamiféle skizofrén alkat, de mindenképpen Ember, aki valamikor megtelepedett a szuterénben. Ott él vele mindaz, amit műveltségével magára szedett – irodalom, versek, színház, filmek, továbbá minden, amit mély magányában maga köré megteremtett. Ebben a pincemélyi egyedüllétben kavargó gondolatok mit szülhetnének mást, mint színházat annak érdekében, hogy ráleljünk az egyik legnagyobb talány: a XXI. századi ember érzésvilágának nyitjára. Mindehhez egy nagyon érdekes rejtvényt kapunk – egy vallomást, de hogy miről is szól ez a vallomás, azt talán nem is olyan egyszerű kideríteni.

Rendező: Komáromi Sándor

A TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY PRODUKCIÓJA

„Nem egy bűnözőről hallottam, hogy a színház annyira feldúlta, a művészet erejével a lelke legmélyéig, hogy azonnal világgá kürtölte gaztetteit. Kézzelfogható bizonyság lesz e darab. Királyi csapda, mely a lelkiismeretet csípi el.”

(HAMLET)

Röviden az előadásról

Dosztojevszkijt színpadra adaptálni mindig hálás és hálátlan feladat egyszerre. Hálátlan, mert jóformán lehetetlen megragadni azt a komplexitást, ami a cselekményen/sztorin túl szövegei mélystruktúráját adja, és hálás, mert a vele való foglalkozás olyan mértékben avat a műveiben megképződő világkép szemlélőjévé, amilyenre kevés irodalom képes.

A Feljegyzések az egérlyukból amolyan szellemi barangolás egy önmagát az életre képtelennek tartó, a világgal és a társadalommal meghasonlott tudat útvesztőiben. Filozófiai tételek, esztétikai alapvetések és az irodalom remekei adják azt a szövegkorpuszt, amely a magát antihősnek tituláló vallomástevő rendelkezésére áll abban a pincemélyi magányban, melyre önmagát kárhoztatta egy múltbéli cselekedet miatt. Az, hogy a „való életben” mi történt vele, szinte mellékes ahhoz a vajúdáshoz képest, amit annak érdekében vív, hogy megtalálja azt a hangot, melyen még az önmaga előtt is titkolt dolgok megvallásának aktusát el lehet végezni. A Feljegyzések az egérlyukból tehát vallomás, naplóformában megírt kisregény.

Előadásunkhoz olyan alapszituációt választottunk, melynek segítségével kikerülhetjük az írással gyötrődő alak megfestésének sztereotip lehetőségeit, és melynek segítségével új dimenzióval gazdagíthatjuk a művet. Hősünk színész/rendező, aki életét mással sem tölti, mint azzal, hogy újra és újra eljátssza életének azon eseményét, melyet ő az elszalasztott élet lehetőségének tart, és amely egyben arra is alkalmas, hogy rá visszaemlékezve megtartsa az Élettel, vagyis a számára kedves nővel való találkozás múlékony pillanatainak jelenét.

Ennek érdekében színházi játszmába kezd, alakokat hív életre, szövegkönyvet ír, formanyelvi kirándulásokat tesz, és hagyja, hogy a színházi gépezet önműködővé váljék, és megidézze számára annak a prostituáltnak a képét, aki mit sem törődve a hős szegénységével, hóbortjaival, hajlandó lenne megválni érte romlott életétől. Ám ahogyan az idilli szerelem romantikus képét Dosztojevszkij szinte minden munkájában felülírja, itt sem számolhatunk a rosszból jóba forduló sors történetével – az élet annál sokkal abszurdabb, mintsem esztétizálni lehessen annak valós arcát.

Ámde ahogyan az Dosztojevszkij művészetfilozófiájából kiolvasható – a szenvedés egy művészi lélekben a felmagasztosulás gesztusával segíti a szenvedőt, hiszen míg az ember elszokik a való élettől, addig létrejön a műalkotás: Dosztojevszkij hősének esetében a regény, a mi (kicsit talán pojáca, ripacs) antihősünk esetében a színházi előadás. És hogy ez magánnyal, vívódással és sóvárgással jár? Talán. Bár a válasz annyira nem is egyszerű.

Előadásunk nem egyértelműen vígjáték, és nem is tragédia, de nem is egyszerűen a kettő keveréke. Van benne dráma is, komikum is, ahogyan azt az élettől is megszokhattuk. A műfaj egyszerűen játék, ahol „minden csupa illúzió, nem lehet tudni, ki kicsoda, mi micsoda, semmi nem az, aminek látszik”, egyszóval ízig-vérig színház.

Dosztojevszkij amellett, hogy az orosz realista próza pregnáns képviselőjévé vált (kiváltképp lélektani szempontból rendkívüli hitelességgel megalkotott alakjainak köszönhetően), kiváló humorral bírt, amivel ellentmondásos figuráin keresztül helyenként az abszurd, a groteszk és az irónia határáig merészkedett. Ezt a lehetőséget megragadva igyekeztünk a történet nehézkességét és a mondanivaló súlyát humorral és némi oldottsággal enyhíteni, valamint a főhős kinevethető vonásait a figura befogadhatóbbá tétele érdekében felnagyítani.